HU
Sajtómegjelenések

Figyeljünk egymásra! Az erőszakmentes kommunikáció a családban

2016.04.26.
Rambala Évával néhány héttel ezelőtt már beszélgettünk az Erőszakmentes kommunikáció lehetőségeiről. Ezúttal a téma jeles szakértőjét a módszer családon belüli hatékonyságáról faggattuk.


Nagyanyáink idejében, és azelőtt a házasságok egy része valószínűleg külső nyomásra köttetett. E szövetségek elsősorban gazdasági és társadalmi alapozásúak voltak, és miután így a közös cél élethosszig megmaradt, a válás kérdése legfeljebb csak ritkán és indokolt esetben merült fel. Ma, az individualizmus korában, már a gyermeknevelés feladata sem tud önmagában, hosszútávon összetartani két embert, hiszen ehhez is elegendő lehet csak az egyik fél helytállása. Belső kötőerő nélkül pedig nincs házasság, amely hosszú életű lenne. Kölcsönös tisztelet és szeretet híján nem valószínű, hogy bármely „ásó, kapa, nagyharang” – fogadalom halálig kísérné a házastársakat.

 

Mi a megoldás a tartós házasság intézményének felépítéséhez?

Napjainkban szinte minden megvásárolható pénzért, így aztán az emberek örömküszöbe is egyre magasabbra kerül. Ha már nem tesz boldoggá egy forró csoki, sőt, két márkás autó sem elégíti ki az igényeinket, egyszer csak vágyakozni kezdünk valami új felé, amiben egyébként nincs részünk. Ez egy idő után a lelkiség, a szeretet, az elfogadás lesz, amit ha nem kapunk meg otthon, törvényszerűen máshol, másnál igyekszünk megtalálni. A szeretet ugyanis az egyetlen olyan kohéziós erő, ami szabad akaratból képes összefogni két embert, akár évtizedekig is.

 

Hogyan lehet ehhez tudatosan megtalálni a megfelelő partnert?

Sajnos ezt nem, vagy csak ritkán tanulhatjuk meg a szüleinktől, az iskola pedig egyáltalán nem szentel figyelmet a témának, pedig talán fontos lenne. Napjainkban szinte divat egyedül élni.  Manapság nem szégyen harminc felett - főleg, ha jól megél az illető -, a szingliséget választani. Ilyenkor ugyanis nincs felelősség, a magányosságot pedig érdekes, sokszor tartalmas programokkal lehet kompenzálni.  Mondják, ez még mindig jobb, mint rossz kapcsolatban létezni. Nem titok, hogy a szerelmi házasságok önmagukban nem jelentenek garanciát a „holtomiglan holtodiglanra”.  Popper Péter is kifejtette, ha Rómeó és Júlia nem az öngyilkosságot választja, valószínűleg féléven belül egymásra untak volna. A „rózsaszín köd” állapota ugyanis szerencsés helyzetben három évig összetartja a feleket – de mi történik azután? A párválasztásnak nyugaton nincs kultúrája, ezt az irányt valószínűleg nekünk, illetve a következő generációknak kell kiépíteni.

 

Lehet a szív üzeneteit kizárva házasságra lépni?   

Egy kambodzsai jezsuita pap mondta nekem egyszer: fontos döntést ne hozz akkor, ha erősek az érzelmeid, ami lehet boldogság vagy szomorúság is. Igen ám, de racionálisan, józanul sem szerelembe esni, sem gyermeket szülni nem lehet… Úgyhogy a választ nem tudom. Amit a kérdésről gondolok, az az, hogy ha készen állunk tartós párkapcsolatra, körbe kell néznünk, hogy épp jelen van-e olyan ember, akivel minőségi, szeretetalapú közösség kialakítható, aki társ tud lenni az életben. Az Igazi keresésének kényszere véleményem szerint sok reményteljes összekapcsolódás létrejöttét megakadályozza.

Ásó-kapa-nagyharang

 

A bajok pedig akkor kezdődnek, amikor megköttetett a szövetség, és véget ért a „rózsaszín köd” állapota.

Igen, mert sokan azt hiszik, hogy a jegygyűrű kölcsönös felhúzása feljogosítja őket az elkényelmesedésre. Elfelejtik a fejlődés szükségességét, és azt, hogy önmagunkért, vágyainkért akkor is ki kell állnunk, ha házasságban élünk. Máskülönben leláncoljuk, függővé és boldogtalanná tesszük önmagunkat.  Ha nem teszünk nap mint nap valamit a kapcsolatunkért, akkor az kiszárad, mint egy öntözetlen virág.  Fontos megtanulnunk egymásért tenni, és megadni kölcsönösen a szabadságot is.  Olyan egy kapcsolat, mint egy kötéltánc.

 

Mégis, csak vannak előjelei annak, hogy szabad-e az adott személlyel házasságot kötni, vagy sem.

Egy ismert pszichológus szerint, ha az egyik fél lenézi a másikat, akkor a házasság menthetetlen, halálra van ítélve. Ha azonban az első nagy összeveszés megtörténik, és ezt követően sikerül kibeszélni magunkból a problémát, és közösen helyreállítani a „megsérült” helyzetet – komoly esély van arra, hogy a szövetség valódi legyen. Az Erőszakmentes kommunikáció ezt sugallja: a leglényegesebb, hogy saját érzéseinket tudatosítsuk magunkban, majd ezt követően igényeinket őszintén, hitelesen fogalmazzuk meg a másik, érintett fél felé.  Minél hatékonyabban tudjuk helyreállítani a kapcsolatban elszenvedett lelki sérüléseket, annál boldogabb lesz a kapcsolatunk.

 

A jó kapcsolat titka ezek szerint az őszinteség önmagunkkal és a másikkal?

Mindenképpen. Ám van még egy kulcsszó: a kapcsolódás. Minél több az elvárás egy kapcsolatban, annál kevesebb hely jut a szeretetnek. Ha örökké azon idegeskedünk, hogy a feleségünk vajon megfőzi-e a vacsorát, vagy a férjünk becsavarja-e a villanykörtét – a viszony hamarosan elmérgesedik. Ám, ha hálával fogadjuk a finom vacsorát és a becsavart villanykörtét, mert tudjuk, hogy ezzel fejezi ki házastársunk a kapcsolódásunk iránt érzett tiszteletét – akkor sokat tettünk a közös útért.

Otthon, idegenként

 

Egy rosszul működő házasságból még ki lehet lépni. De mi a helyzet a szülő-gyerek kapcsolatokkal?

Az elvárások természetesen ezen a területen is rombolóak. Fontos, hogy bármit is tesz az anyukám, az apukám vagy épp a gyerekem, kritika helyett adjak hálát azért, hogy ő van. Barkó Judit bemutatott egy segítő mantrát, amit magam is alkalmazok: „Szeretlek, és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Nem akarlak megváltoztatni. Nem akarlak sem bántani, sem segíteni. De itt vagyok, melletted”. Azaz a szeretteinkkel való kapcsolatunkban a legfontosabb teendőnk az, hogy a jelenlétünkkel támogassuk őket. Az Erőszakmentes kommunikáció azért nehéz, mert gyötrelmes letennünk a késztetést, hogy tegyünk valamit a másik fél boldogságért, vagy épp boldogtalansága ellen. A lázadás és a meghunyászkodás egyaránt téves viselkedésforma, ha egészséges viszonyt kívánunk kialakítani családtagjainkkal. Együtt lenni, ítélkezés és véleménynyilvánítás nélkül a másikkal – ezzel tehetjük a legtöbbet egymásért.

 

A szülők többsége azonban az erőszakos kommunikáció módszerével él, mert csak azt ismeri…

Bármikor változtathatunk önmagunkon, ha javítani akarunk kapcsolatainkon. Ha például az anyánk túlságosan bele akar szólni az életünkbe, ezzel visszakényszerítve bennünket a gyereksorba, át kell futtatnunk az agyunkon: félelemből és segíteni akarásból teszi. Ez nem jelenti azt persze, hogy igazat kell adnunk neki, és elfogadni a javaslatát, csak lényeges, hogy milyen „szemüvegen” keresztül értelmezzük cselekedeteit. Egyébként a lázadást törvényszerűen meg kell tapasztalnunk, máskülönben nélkülözhetetlen állomásokat hagyunk ki személyiségfejlődésünkben. Az érzelmi fejlettség szintjei ugyanis így következnek, egymás után: a meghunyászkodás a legkezdetlegesebb megnyilvánulási forma, amit az énközpontúság, a lázadás követ. A harmadik, legérettebb stádium az, amikor egyedül is kereknek érezzük magunkat, ám boldoggá tesz a másik fél jelenléte az életben. A második szint tehát kihagyhatatlan, ha a legmagasabb fokozatot el akarjuk érni. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szülő minél inkább meghagyja szabadnak a gyermekét, minél erősebb bizalmat szavaz neki az életben – annál együttműködőbbé teszi őt. A gyerek – és ez kor-független, hiszen az, aki kamaszként nem vívta ki önállóságát, arra később mindenképpen vár ez a feladat -, annál agresszívabb, minél inkább korlátozza őt a szülő, önfelfedezésében. Sokszor az anya, apa túlaggódja, túlóvja utóda létét, így elvéve tőle az egészséges ritmusú fejlődéshez szükséges játékteret. Ez a hozzáállás igencsak káros lehet későbbi kapcsolatukra nézve is.

 

Mi a helyzet az erőszakosan kommunikáló szülővel?

Kétségtelenül sokat árt környezetének, ám az még többet, aki egyáltalán nem kommunikál gyermekével. A kialakulatlan személyiség számára az, ha semmibe veszik, még károsabb, mint maga a szavakban, tettekben gyakorolt agresszió. Az egymásra való odafigyelés és a spontán öröm pótolhatatlan érték a családi életben.  Ugyanakkor emlékezzünk arra, hogy „túlfigyeléssel”, „túlféltéssel”, beavatkozó magatartással nem segítünk annak, aki éppen küzdelmes időszakát éli. Az egyetlen támogatás, ami adható, a szeretetteljes, elfogadó jelenlét, amelyben nincs kritika és ítélet, csak együttlélegzés.

 

 

Újságíró: Cs. Szabó Virág 

Információk: www.fenyhordozok.hu
Írások: fenylotusz.blogspot.com